Karinthy Frigyes Méné, tekel...
Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt: Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.
Szívedbevésem és füledberágom: Rossz volt embernek lenned a világon,
E korban, melynek mérlege hamis, S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.
Délben az ember megkisértetett, Az éjben sírtak a kisértetek.
Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét, De a gyilkost megint hősnek nevezték.
A férfi vért ivott s a nő velőt, Künt a költő bőgött a bolt előtt.
Halottra adtak selymet és brokátot, Az élő rongyos volt és vért okádott.
Virággal hintették a síri vermet, Az élő künt a hó alatt didergett.
Hangos szóval esküdtek a koporsón, Az élő halkan jajgatott a borsón.
Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva, Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,
De szembeköpte mesterét a hitvány Piszkos rüpők, a szemtelen tanitvány.
Hajók rohantak égő tűzveszélyben, A ringyók cifra rongya szállt a szélben,
De a legszebb és a legékesebb Szemétdombon rohadt el, mint az eb.
Most hát kezem tördelve, sírva kérlek, Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg.
Tedd most szívedbe és füledbe el - Az értelmét majd megtudod, ha kell.
MÉNÉ, TEKEL - ha érted, vagy nem érted, Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.
Egykoron sötétben elmondott dalom, Mint lángírás, világít a falon.
Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek, De élni fognak, hogyha én nem élek S lesznek, ha nem leszek.
Karinthy Frigyes
Nem mondhatom el senkinek
Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön, Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát, Hogy megkeressem azt a másikat S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle, Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott, Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen, Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam, Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen, Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság, De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ, Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél, Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse, Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám, De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet, Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni, Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom, Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta, Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek, Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én, De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt Nektek, kiket szerettem, Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek, Amit majd elmondok mindenkinek.
karinthy frigyes Hess, madár!
Vijjog fölöttem iszonyú szárnyain A tátott csőrű, fekete fejű, Csattogó, vijjogó keselyű.
Csattog és vijjog fészkem fölött, Zuhog le tüzes nyelve: Repülni akar, reggelre kelve.
És noszogat, gyere már, nosza már, Így kell, meg így, bontani szárnyat. Gyere már, nosza már, várnak.
Így kell bontani, emelni, kitárni; Ne oly gyáván, ügyetlen-csacskán - Ugorj már, ugorj ki, fiacskám.
Csapong nagy ívekben, mutatja, tanítja, De követni nem merem én S állok a fészek peremén.
Úgy teszek, mintha akarnék; Ugrom és visszaesem - Mert nem megyek szivesen.
Hunyorgok pisla szemekkel, Tollam borzadva dermed, Vakaródzva didergek.
Tudtam, te vagy az, láttalak jönni, Messziről fekete pont: Alkonyuló horizont.
Hallod-e, már nem vártalak én, Reggeli kiáltás a bérceken át, Süket sikoly, keresi fiát.
Én már jól érzem magam itt Az oduba, amibe tettél, Mert szerettél, vagy mert nem szerettél.
Ó, édes a lágy sárból rakott ágy, S a giliszta jó eledel - Jaj, nem megyek, anyám, veled el!
Majd ugrom, ne félj, de csak lefelé, Ha kihül a fészek alattam: Zárt szárnnyal, pihébe-ragadtan.
Fekete párom, borzas bogaram, Testvérek, csitri csibék, Bujjatok idébb kicsikét.
Valami denevér röpköd a szélben, Csapjatok lármát, zenebonát - Hess, madár! Kergessétek az ablakon át!
Csapkod messziről, tünő szárnyain: Alkonyuló horizont, Fekete pont - Jobb lenne nem látni viszont.
Karinthy Frigyes Álom
Álmomban csónakon futottam És kihajoltam Tizenhat éves voltam És csónakom fehér vízen szaladt láttam egy várost a víz alatt. És láttam erdőt a levegőben És láttam kísértetet lepedőben. S távol a kék és tiszta eget És csillagokat és fellegeket.
És kinyujtottam a körmöm Ezer méter hosszúra És karmoltam a felhőt, úgy-e fura? De én látni akartam És egy csillagot lekapartam. De mögötte az ég kiszakadt és szétfolyt S belőle genny és aludt vér folyt. S acsarkodva téptem az eget És éreztem folyni vért, ragadót és meleget.
Ordítva felébredtem Hát a mellemet martam, Kiszakítottam, felkapartam És folyt a vér -
Több, mint amennyit álom, Több, mint amennyit élet, Több, mint amennyit egy kis dal megér.
Karinthy Frigyes Halott
Az élőt kínálja gyümölccsel tavasz, nyár, És kínálja borral a tél, - De én már tudom, miből él a halott: A halott könnyekből él.
A halott fekszik a sír fenekén, Ahol nincs se tél, se nyár: És sárga az arca s a szeme süpped És fekszik és könnyre vár.
És fekszik és vár, hogy jönnek-e már, És fekszik és vár a holt, Nincs hála, se vád, nem kér, nem is ád, Nem kell neki se nap, se hold.
Se emlék, se remény, se távoli táj, Csak könny kell a szemből, sok szürke nyirok, Mikor reccsen az ág és zúgnak a fák S lüktetve szorul a torok.
Mikor szörcsög a föld és árad a csend És szárad a csont odalent, A csont, a kemény, akkor várja szegény Vergődő lágy elevent.
Mert tudd meg: olyankor nevetni szokott, Ha sírásra görbül a szád, Ha sírsz, ne feledd lágy arcok alatt A csontarc kaján mosolyát.
Én annyit sírtam már, ó, de unom! Kimarta szívem a könny, Mint vén, erezett, rossz régi rezet Zöld rozsda, lusta közöny.
Ott sírtam, hol senki se látott, Piszkos, züllött helyeken, Mert gyűlölöm én a gyáva pityergést, Utálom s émelyedem.
De ha kell még könny, adj jelt, te halott, Nincs vége a tornak, még tart az ebéd, Ha elfogy a szemből a víz, adok én Vért is, ha kell, sót is, ecetben epét.
És szétfolyok könnyé s a földbe szivárgok, Ha ez kell, halott, teneked: Kimoslak a földből, kiáslak a földből, Kibontom a gyolcsból tetemed.
S megindul a könny patakja veled, A szennyes ár kidagad, S rohan át temetőn, falon rohan át Vad folyó, könny-zuhatag.
Egy új vizözön pörgesse meg újra A földet, mint gyermek az orsót, S vizek tetején, habzó vizeken Noé bárkája, koporsód.
Halott, te halott, anyám, szeretőm, Ó nőm, gyerekem, barátom! Majd szállj ki belőle s adj hírt nekem onnan, Ha kikötsz egy új Araráton.
Karinthy Frigyes Naplómból
Tetőről már esővíz csordogál Egy szürke négyszög ez a messzeség Körötte álmos, ólmos, nedves éj Csatorna csője csurgó vízben áll.
Az emeleten vén cseléd dalol Lent vasalószag, száradó ruhák Ma kezdődnek a gyárak, iskolák, Sötét kapukban síró verkli szól.
Távol vizekre köd ereszkedék S tompán feküsznek a mezők felett Levágott törzsek, nedves barna dongák.
Most vége. Ez volt, ez lett volna még Végső esélyem. Elvégeztetett. És most Uram, bocsásd el a Te szolgád.
Karinthy Frigyes
Lecke
Megcsókoltalak, megmutatni, Hogyan kell nékem csókot adni.
Megfúltál, úgy öleltelek Mutatni, hogy ölelj te meg.
És sírtam is, ölelve térded, Mert tudtam, hittem, hogy megérted,
Bő könnyeim, a könnyü bért, Mit értem ontsz, a könnyekért.
Eldobtam mindent - íme, lásd, Hogyan lehet szeretni mást,
Kiért mindent százszor megadnál, Ezerszer jobban önmagadnál.
Kész vagyok meghalni miattad, Hogy élj, hogy meg ne halj miattam, Ahogy hiszem, hiszen mutattad.
Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad, Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.
Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e - Mindössze ennyi volt a lecke,
Mindössze ennyi a titok, De jaj neked, ha nem tudod.
Jaj néked, hogyha az egész Szabály és példa kárbavész -
Jobb lett volna meg sem születni Nékünk, mint egymást nem szeretni.
Karinthy Frigyes
A dudoló
Én egy keritésnél megálltam Ahol az utca véget ért - A másik oldalon kisért Árnyékom, gyáván és ziláltan. Mint egy éhes kutya Kilógó nyelvvel lohogott az árnyék - Te éhes, kósza kuvasz, kócos kutya te Te tetves rút, fekete eb, mi dolog? Én árnyékom, fekete árnyék És szégyenem, szennyszinű szégyen, Hallod-e, menj, most dudolok.
Dudolva
(Kár volna még meghalni, Szeretőmet itthagyni, Győrvárosi gyöngyvirágos Ákáclombos Temetőben pihenni.)
Hallod-e, mindjárt beléd rugok ám Lompos, fekete eb, te dög! Tátogó torkod mit nyöszörög. Mit kuncsorogsz úgy az ember után? Nem hallod, dudolok - Most nem dobok hust a szívemből, Még minden jóra fordul e ferde világon És a szívem most csendben zakatol És várnak egy puha szobában És szeret, akit szeretek És verkli nyekereg valahol.
Dudolva
(Kár volna még meghalni, Szeretőmet itthagyni, Győrvárosi gyöngyvirágos Ákáclombos Temetőben pihenni.)
Hallottad, nem igaz, hogy akkora baj van, Nem is vagyok oly szörnyü szegény; Nem igaz, lehet asszony enyém - És van zene a verkli-zsivajban. Van nálam arany, Hallod, lesz aranyam és nékik a pénz, Majd megmagyarázza helyettem Hogy jó vagyok s igazat akartam S hogy úgy igaz, ahogy én mondom, S hogy az én arcom az igaz arc Napsugarában, dörgő zivatarban.
Dudolva
(Kár volna még meghalni, Szeretőmet itthagyni, Győrvárosi gyöngyvirágos Ákáclombos Temetőben pihenni.)
Isten balekje: szivem, az éjbe Hadd abba tremoló táncod - Hogy dübörögnek a láncok Ott lent a bíborszinü mélyben! Ki küldött engem ide Gurba csomókat bontani bénán? Főd alá nyomni ki akarja fejem? Gödrök felé ki lökdös, gáncsot ki gurít durva röhejjel? Ohó, nem játszom ezt a furát! Ohó, ez nagyon buta játék. Hohó! ki a földből a fejjel!
Dudolva
(Kár volna még meghalni, Szeretőmet itthagyni, Győrvárosi gyöngyvirágos Ákáclombos Temetőben pihenni.)
E habarék föld tetején Mint parafa, úgy libegek - Haloványzöld ligetek Libegnek a hegy peremén. Se alatta, se fölötte: Alatta sötét, fölötte hideg - Ó föld felszíne, forró, fényszinű felszín, Dolgok teteje, te puszta, te pőre Taraja víznek, kérge a fának És jaj, gonosz tartalmak takarója Szeretőm sima és puha bőre.
Dudolva
(Kár volna még meghalni, Szeretőmet itthagyni, Győrvárosi gyöngyvirágos Ákáclombos Temetőben pihenni.)
(1913)
Karinthy frigyes
Nihil
Recitativ
Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz És beszélgettem vele a lépcsőházban: Bementünk, mert kint nagyon fújt a szél És kemény csöppek estek.
Végleg elbucsuztunk, már nem szeretem: Aztán lementem a Rottenbiller-utcán, Vettem gesztenyét, de nem tudtam lenyelni, Találkoztam Biró barátommal.
Biró beszélt a neo-impresszionizmusról, Én mondtam: mindent abba kell hagyni: A művészetnek ne legyenek korlátai - Se ütem, se vonal, se szín.
Vagyis az a művészet, amit az ember gondol, És ha nem gondol semmit, az is művészet - És ha csak érez valamit, az is művészet És ha neked nem, hát nekem.
És ha neked ez nem képez művészetet Kedves Ernő: hát akkor nem művészet - Nem is az a fontos, hogy művészet-e Vagy sem; - nem az a fontos.
És ha ez nem művészet: hát nem az, De akkor nem is kell művészet - Mert az a fontos, hogy figyeljenek Az emberek és jól érezzék magukat.
Biró dühösen ott maradt az utcán, Én meg bementem egy kávéházba: Akkor egy szélroham jött veszekedve És bevágta az ajtót.
A szélnek mondtam egy gorombaságot, Kávét ittam és olvastam egy lapot: Valami cikk volt a versköltészet céljáról, De nem egyeztem meg vele.
Ja igaz: a lépcsőházból lejövet (Még ott, volt szeretőmnél) arra gondoltam, Hogy most meg kellene dögölni És kiölteni a nyelvemet.
|