KARINTHY FRIGYES

                              Én és Énke
                         

Én magamat nem ismerem: ez a szó, hogy Én, ködös, rejtelmes, tragikus,
homályt jelent, felvillanó tüzekkel, tompa fájdalom vagy diadalmas
öröm. Mások Énje világosan, éles körvonalakban áll előttem vagy
mögöttem, megnagyítva vagy megkicsinyítve az én Énem lencséjén
keresztül, de a lencse maga üveg, láthatatlan, önmaga eltűnik,
mikor láthatóvá tesz másokat.

Magamat sokszor kerestem, s magammal sokszor tusakodtam a sötétségen
keresztül, de csak kifejezhetetlen, szorongó indulatok, éles fájdalom,
nyugtalan gyönyör válaszolt, mikor kérdeztem.

Magamat nem ismerem. De ismerek valakit, aki bennem lakik, akivel
én sohase beszélgettem, aki gyakran megszólal, hetykén és hangosan,
nem törődve azzal, hogy én sohasem válaszoltam neki, hogy szégyellem,
és zavarban vagyok miatta, mint valami neveletlen kölyök miatt
társaságban az illedelmes szülő.

Most, hogy beszélek róla, csodálkozva veszem észre, hogy még nevet
sem adtam neki, annyira haragszom rá, annyira igyekeztem mindig, hogy
elhitessem magammal, hogy ő nincs.

Pedig ő van. Minek nevezzem? Énnek csak nem, hiszen ő nem én vagyok,
ő egészen kicsike. Ő az Énke, de nem szeretném, ha velem azonosítanák.

Énke egy kicsike ember, akkora, mint a mutatóujjam. De mégse kicsike
gyerek, hanem egy csöpp ember, borotvált arcú, fürge, mozgékony,
gúnyos, elbizakodott mosollyal, szemtelen szemekkel. Térdnadrág van
rajta és selyemharisnya, mint egy kis márki, vidám, gúnyos, hetyke,
cinikus, hitetlen. Kerek és gúnyosan túlzott mozdulatai vannak,
fölényesen alázatos, udvarias, néha elképesztően arcátlan. Nem ismer
ünnepi perceket, meghatódást, megilletődést, a csöndet nem szereti,
a kínos szünetekben hangosan hahotázik. Nem tudom, hol tanyázik, néha
a fejemben van, agyvelőmre ül, és lábacskáit lóbázza, fütyürész. Néha
a kezembe bújik, ujjamat rángatja, ülök szembe valakivel, tisztes,
derék úriemberrel, és komolyan, illedelmesen beszélgetünk, ő ott van
az ujjamban, és rángatja, hogy fogjam meg a fülét annak az úrnak,
egész váratlanul, vagy az orrát, vagy fricskázzam meg.

Énke mindig ébren van, de beszélni rendesen olyankor kezd, mikor nekem
a legkellemetlenebb, legkínosabb, mikor csöndre, figyelemre, áhítatra
volna szükségem.

Énke csak hozzám beszél, soha máshoz nem szólt még. Kiszemelt magának,
úgy látszik, és elhatározta, hogy céltalan, vidám kis életének egyetlen
programja: engem bosszantani, zavarba hozni. Voltam már néhányszor
úgy, hogy felolvadt és kiáradt a szívem, forró szeretet töltött el és
fájdalmas vágy, hogy elmondjak magamról mindent barátnak, szeretőnek:
odaadjam magam maradék nélkül, hogy megszeressenek, megsajnáljanak -
látod, ez vagyok! Ilyenkor kutattam magamban, megindultan, alázatosan,
tisztán. Kutattam magamban, és rábukkantam Énkére is, és rángatni,
nógatni kezdtem: "No, hát beszélj te is, mutasd be magad, hajolj
meg, hiszen te is hozzám tartozol." De ő ilyenkor makacsul, arcátlan
mosollyal hallgatott, s ha megszólalt, hozzám beszélt csak, nem a
másikhoz: "Hadd abba már - mondja szemtelenül, fölényesen -, nem
látod, milyen komikus vagy? Most be akarod csapni őket, hát nem látod?
De engem nem csapsz be, papa, nem szégyelled magad, engem akarsz
becsapni? Hiszen ismerlek - micsoda szentimentalizmus ez, milyen
szamárság, de hát csináld, ha kedved van hozzá!"

El kell hallgatnom, mert nincs fegyverem vele szemben. Én szeretem a
szép, sima, kifejező szavakat, a mélyértelmű igéket, az artisztikus
fordulatokat, szeretem a tragikus szavakat, mert hiszem, hogy ezek
fejezik ki az életet. Az ő szótára aljas, cinikus, szemérmetlen,
közönséges, perverz élvezettel gyűjtögeti az útszéli kiszólásokat,
a tömör és hetyke, zamatos jelzőket, összeszedi és habozás nélkül
használja a csavargók, jasszok, durva emberek, parasztok, katonák
szókincsét, az argót, barátja a hitetlen, alantas, külvárosi
csőcselék, a romlott rikkancsgyerek, a hitetlen városi zsidó, a
züllött cseléd, a kávéházi ügynök. Szótárát ezektől lopkodta össze
Énke, ezekkel a szavakkal rémít meg, ejt kétségbe, pirít el éppen
olyankor, mikor a legszebb, legmélyebb, legzengőbb szavak kristályát
keresem magamban.

Legmélyebb perceimet tette tönkre, mikor közeledtem az élet
értelméhez: a fájdalomhoz. Igaz, hogy sokszor ezzel mentette meg
puszta, pogány, állati életemet. Kamaszkoromban naplót írtam magamról
és magamnak, hogy ne olvashassa senki más, csak én. De mikor a végső
igazságot le akartam jegyezni magamról: ő volt az, aki megszólalt:
"No, tatuska - mondta -, ezt ne írd le, mit szól hozzá az, akivel
el akarod olvastatni? Még kiábrándul belőled, és nem hiszi el, hogy
az vagy, akinek látszani szeretnél." "De hiszen én éppen azt akarom"
- erősködtem kétségbeesve. "Jó, jó, kisöreg" - mondta ő, és én
engedelmeskedtem, hogy ne legyek kénytelen vitázni vele.

Ő tette tönkre a verseimet, két rím közt megszólalt hangosan,
viccelve: "Bánat az jó, jó rím - mondta. - Persze, nem azt akartad
írni, ugye, de hiszen nem az a fontos. Az a fő, hogy közvetlenül
hasson, mintha a lelked legmélyiről fakadna. Holott a lelked
legmélyéről már csak azért sem fakadhat, mert ott én ülök:
cigarettázom, és lóbálom a lábamat. Passz."

Ő az, aki torkomba szorul, mikor kondoleálok, mert meghalt valaki.
Ilyenkor vicceket mond. "Nézd - mondja -, milyen orra van nekije,
mint egy uborka. Milyen szépen sétálhatna rajta egy darázs. Akkor
kénytelen volna odakapni, hogy lenne az?"

Nem tudom, ismerik-e Énkét a színészek; én, ha színész lennék, nem
tudnám elviselni őt. Néhányszor beszéltem közönség előtt, szónokoltam
vagy szavaltam. Ezek voltak legféktelenebb percei: egy pillanatra be
nem állt a szája. Én beszélek, szónokolok, emelem a hangom, indulatba
hozom magam, meghatódom és hatok: még talán könnyezem is, ő közben egy
pillanatra se hallgat el, beszél, folyton beszél, ami eszébe jut, az
ő cinikus, szemérmetlen hangján. A legkevésbé sem zavartatja magát
attól, amit én beszélek; egyszer rémülten kaptam rajta, orfeumkuplét
énekelt, miközben én felindulva, emelt hangon az emberiség céljairól,
egy hős tragikumáról beszéltem. De ez még a jobbik eset, hogy nem figyel
arra, amit én csinálok, s mulatja magát rossz dalokkal, verklimuzsikával.
Rosszabb az, mikor felfülel, odafigyel, ellenőriz, kritizál. Én a
közönséghez beszélek, ő pedig hozzám, szünet nélkül. "Na jó, papa -
mondja -, ez elég jó volt. De most aztán vigyázz, tudod, a következőt,
amit mondani akarsz, emeltebb hangon mondd, s kicsit reszkettetni kell
a gégét. Most hatódj meg, csinálj úgy, mintha könnyezni akarnál. Most
rossz volt, ezt jóvá kell tenni, majd ott, tudod, ahol az az izé van,
azzal a felháborodással vagy mivel, szóval azzal a vacakkal. Erre itt
vigyázz az első sorban, ez nem figyel, erre rá kell ordítani, vajon
miféle alak lehet? Jó alak. Mit szólna, ha most hirtelen elkezdenéd
énekelni ezt, hogy: >>Sáááári... te vagy a pááá-árom, hajaho-hóóó-ha...
hajahahó!<< Vagy ezt: >>Nagypapa-papanagy-papám!...<<, amit a kabaréban
énekelnek."

Nem tudom, ismeri-e Énkét más is - de ismerek embereket, akikről
tudom, hogy nem lakik bennük. A hirtelen haragúak, a felbőszülők, az
őszintén gyávák, akiket ösztönök vezetnek. Akiknek agyát elönti a vér,
kést ragadnak, döfnek - ordítva hullanak térdre. Ezekben Énke nincsen,
mert Énke, ha kést emelnék, s ezt hörögném: "Most megöllek, csalfa
asszony!" - visszakapná a kezem, s nyugodtan mondaná: "No, majd
meggondolod te azt az ölést" - és ha könyörögni akarnék az életemért,
hahotázna belül, és csúfolná azt, aki fenyeget.

Mert ő nem törődik az én életemmel, ő nem sajnál engem. Ő az, aki
énekelget, dúdolgat, mikor könnyek törnek szemembe a kíntól, mondván:
"jól van, most emeld fel a kezedet a szemedhez, most így hajtsd le a
fejedet, most hangosabban, mert figyelnek rád. Milyen furcsán bőgsz,
tramtadaram, jó pofa vagy, bőghetsz, miattam pusztulj el, ne is
lássalak, unlak már. Különben hogy vagy?" Ő az, aki párhuzamosan
beszél azokhoz, akikhez én beszélek - de míg én tisztelettel, rendesen
csinálom, ő ugyanakkor hallatlan gorombaságokat mondogat foghegyről.
Ő az, aki letegezi a miniszterelnököt, míg én azt mondom: "Kegyelmes
uram, talán lehetne..." - letegezi, és így szól: "No nézd, fiacskám,
gyerünk, gyerünk, neked sincs időd, nekem se, ne untassuk egymást!"

Azt hiszem, utolsó perceimet is tönkreteszi majd, s megfosztja
minden nagyszerűségétől. Míg én hörögve készülök a nagy útra, Énke
hetykén ott ül majd beesett orrom tetején, s dirigál: "Na, most valami
ügyes bonmot, öreg, mielőtt elmennél túróér', hogy emlegessék a kis
romantikusok meg a nagyképűek, akik sohase ismertek téged - és soha
engem nem ismertek."

És ő az, aki kiveri kezemből a tollat most, hogy beszélni akarok róla.
"Jó téma vagyok, ugye - mondja odavetően -, bár kevesen értenek meg,
de viszont kevesen veszik észre, hogy csak témául használtál engem,
mert nem volt más írnivalód."

Vásott kölyök, mit feleljek neki? Csak jobban elbízza magát. Mondjam
neki, hogy hazudik, hogy nem igaz, hogy csak téma, hogy én meg akartam
rajzolni őt, elmondani, bevallani, hogy bennem él?... Szemtelenül,
önhitten mosolyog. "Igen?! - mondja. - Na jó. De hát akkor miért nem
hagyod, hogy a magam szájával szólaljak meg? Így csak közvetlenebbül,
jobban be tudnál mutatni! Miért írsz körül, miért >>jellemzel<hogy magam beszéljek: majd én bemutatkozom nekik!"

Nem... nem, azt nem lehet... Azt nem lehet komoly, rendes könyvben,
újságban... Hallgass, neveletlen!