Karinthy Frigyes

Szavak

Ezt ideges emberek ismerik, ezt az idegességet, a szavakkal való játékot - nem is szójáték, az megint más, annak, ha rossz is, megvan a mentsége, hogy valami rejtett elmésséget akar mondani, célja van, mulattatni szeretne. Arra az ideges szóficamításra gondolok, ami hasonlít bizonyos ideges, szórakozott mozdulathoz, mikor el akarjuk terelni a figyelmünket, vagy koncentrálni - ujjropogtatás, dobolás az asztalon, fülcimparángatás, állhúzogatás (mintha szakállat simogatnánk).

Az emberekkel, sokféle emberrel érintkező, folytonosan beszédre, szavakra utalt városi emberben - hát még ha mesterségénél fogva is szavakkal dolgozik szegény! - válhatik ideges kényszerré ez a szavakkal való babrálás.

Közöttünk, szavakkal dolgozók, írók és beszélők között, ebből a szempontból kétféle fajtát különböztetek meg: éspedig olyant, aki szintén így van ezzel a dologgal, mint én, és olyant, aki letagadja, hogy így van vele. Én most őszintén be fogom vallani, hogy vagyok vele.

Bevallom neked is, ifjú hívő, aki villamoson, miközben tiszteletteljes pillantásod elárulja, mire gondolsz: arra gondolsz, hogy én most biztosan halhatatlan remekművek alapját építem magamban, vagy verset komponálok - nos hát, bevallom neked, hogy az elsiető cégtáblákat nézem, és mindegyiken elolvasom a feliratot, de fordítva, hogy mi jön ki belőle. Én százszor rájöttem már, hogy „takarék”, az visszafelé „kérakat”, ami pontosan „kirakat”-nak hangzik. És őrült örömöm volt, mikor hetekig való visszafeléolvasás után ilyen felfedezésekre bukkantam, hogy „szerda”, az visszafelé „adresz” és „szeretni”, az visszafelé „interesz”, és „kelet” az vissza­felé „telek”, és „ingovány”, az „nyávogni”, ki sem mondhatom, mennyire irigyeltem költőtársamat, Babits Mihályt, aki rájött, hogy „erőszakos”, az visszafelé „sok a szőre”, és „római fővezér”, az „rézevő fia, Mór”.

Én bevallom, hogy én minden szót, ami eszméletembe kerül, mielőtt felhasználnám, előbb megszagolom, feldobom, leejtem, kifordítom - játszom vele, mint a macska az egérrel, csak azután kapom be. Az én rokonom volt, aki az elemi iskolában ezt a csodálatos dolgot kitalálta, hogy aszongya: „egy telendő, két telendő, tisztelendő”. Én bevallom, nem bánom, legyek csak én hülye, a többieknek joguk van letagadni - hogy mikor a szénkereskedő feljön, és előadást tart nekem, komoly családapának a közelgő télről és a kokszról, hogy én közben ezt ismétel­getem magamban görcsösen: „én kokok, te koksz, ő kok”. És mikor egy rezgő szakállú miniszterrel beszéltem egyszer, és ő azt mondta: „mérvadó,” én magamban azt kérdeztem tőle: „mér ne volna vadó”, és mikor azt mondta: „ám mérlegeljen”, azt felelte neki az én lelkem titokban: „ám jó, mér ne legeljek?”, valamint jó hitvesemnek, aki csitított, hogy ne mérge­lődjek, annyit feleltem bensőmben: „mér ne gelődjek?”

Én bevallom, ha ezt a szót hallom, hogy „szelámlik”, akkor én villámlást látok, mert mennydörög és szelámlik.

Én bevallom, sok évvel ezelőtt, mikor azzal a híres vezérrel, Prenk Bib Dodával azok a megrendítő dolgok voltak az újságban, és megálltam az utca közepén, s mielőtt érdemben foglalkoztam volna a tragédia európai jelentőségével, előbb gyorsan elmondtam magamban a következő verset:

Édes lányom, Bib Doda,
Én is úgy bibtem doda,
Még tizenhat éves koromba.

Én tudom például, hogy „naplemente”, ez egy szép magyar szó. De nekem olaszosan ejtve is tetszik, hangsúllyal az utolsó előtti szótagon, így „naple - mente!”, vagy franciásan: „néplömant”. Nekem ez a szó, hogy „tanítani”, mindig négerül fog hangzani, és az a szó: „hajlam”, mindig zsidóul, így: „chajlam”. Én, ha egy angol regényben tizenegy borostyán­fésű­ről van szó, pillanatig se felejtem el, hogy ezt magyarul kell olvasni, így: „eleven ember­comb”. És „harisnya”, ez a szó mindig feltételes marad nekem. Ha risnya - de nem ris.

Mert nekem a szó, azonkívül, amit jelent, érzéki gyönyörűség is, külön, önálló életű zengése nyelvnek, szájnak, fognak, toroknak - számomra nemcsak keserű gúny, de ízes élvezet is, amit Hamlet felel Horátiónak.

- Mit olvas felséged?

- Szó, szó, szó...

S rögtön észreveszem, hogy így is lehetne értelmezni például, más kiejtéssel:

- Hogy van felséged?

- Na, szo, szo, szo.